beszámoló [koncert] 2008. augusztus 9. szombat 17:43
nincsen hozzászólás
szerző: EugeneStatus Quo 2008. július 3., Budapest - Petőfi Csarnok
Előbb-utóbb minden rockdinoszaurusz ellátogat hozzánk, a Nazareth, a Uriah Heep, a kis túlzással már csak a Status Quo-n volt a sor, hogy végre magyar földre vessék a lábukat. Július elején megtörtént a várva-várt pillanat, 40 év elteltével hamisítatlan Status-boogie telítette be a PeCsát...
...de előtte egy magyar zenekar is lehetőséget kapott, ahogy az a PeCsába érkezve kiderült. Sajnos fellépésükről nem tudván csak az utolsó számukat csíptem el (azt is a beléptetés háttérzenéjeként), így nem lenne fair, ha ezalapján egy sort is írnék róluk. Majd legközelebb.
Már a szünetben felkaptam a fejem az impozáns látványt nyújtó, a háttér nagy részét elfoglaló erősitőerdőre, és az oszlopokra felszerelt a lámpákra, így a vizuális oldalra nem lehetett panasz. Cseppet sem nyugdíjas módon jöttek fel a színpadra, úgy tűnik, esetükben hatványozottan érvényes az a tétel, hogy a zene fiatalít. A korukbeliek nagy része valószínűleg már azon gondolkodik egy járóbot és bevásárlókocsi társaságában, hogy beszerezze és elolvassa a napi sajtót, valamint megnézze az aktuális tévéműsorokat, erre ők fiatalokat megszégyenítő vitalitással zenélnek. Jó persze, turnéznak matuzsálemi korú zenekarok szerte a világban, de olyan energikusan kevesen viselkednek a színpadon, mint például Francis Rossi, aki vicces monológjaival, közönséggel évődő, pajkos tekinteteivel, mókázgatásával egyből belopta magát a rajongók szívébe. Már egy jóideje így néz ki, copfja akár már védjegynek is tekinthető, a már említetteken kívül emiatt sem aggadhatjuk rá az ”átlag-nyugdíjas” jelzőt.
A másik őstag Rick Parfitt-tal megállás nélkül, már-már hipnotikusan nyomták a bluesban gyökerező, boogie alapú riffeket, ettől a magatartással csak néhány esetben tértek el: a Livin´ On An Island és a Status Quo legismertebb számává vált In The Army Now alatt kicsit megpihenhettek a csuklóik. Borítékolni lehetett, hogy ez utóbbi dal aratja majd a legnagyobb sikert, és így is lett, a közönség itt nyilvánult meg a leghangosabban az este folyamán. Ez a csapat eredeti stílusától meglehetősen elütő szerzemény, A Livin´ On An Island is kellemes perceket szerzett. Ezt a dalt mellesleg Rick Parfitt énekelte, a legkevesebb amit mondhatok, akinek igencsak van érzéke a lírai dallamokhoz, mivel az orgánuma lágyabb mint Rossi-é. Visszatérve a jellegzetes gitárjátékukra: ettől messzemenőkig egyéniek, egyúttal némileg kiszámíthatóak is. Azért szerencsére rendre jóféle dallammal tudják-tudták feldobni, legyen példa erre a nyitó Caroline, a ráadásban elhangzott Rockin´ All Over The World vagy éppen a (nagy sajnálatomra) most nem játszott, ír népzenei dallammal rendelkező Party Ain´t Over Yet. A többi hasonló szellemben írodott dal némelyike memorizálása ugyan nehézségekbe ütközik, de élőben ezen könnyen túl tudtam tenni magam, jóleső lüktetése volt a koncertnek. A közönség és zenekar közti meghitt hangulat már-már a tavalyi Gotthard és L.A. Guns koncerteket idézte: a koncertteremben lévők lábában végig ott volt a ”bugi”, míg a zenészek egész biztosan lejöttek volna soraikba bulizni, ha éppen nem a hangszereik bűvölésével lettek volna elfoglalva. A hangzás is ”méltó” volt egy rockkoncerthez, az ércesen szóló gitárok és dobok tettek arról, hogy igencsak húzós koncertről térjünk haza a másfél órás bulit követően. Teljesítményük, vitalitásuk láttán azt hiszem, fognak ők még Európa-turnét lebonyolítani.