szerző: BarnaLife Of Agony, Spoiler NYC, My Mortality 2008. július 9., Budapest, A38
A júliusi hónapban a Helmet után egy újabb legendás amerikai zenekar érkezett a Life Of Agony személyében az A38-as hajó bendőjébe, hogy egy lendületes koncerttel szórakoztassa a rajongókat. A banda 1993-ban kiadott River Runs Red című lemeze egy kultikus mű, így nagy várakozással tekintettem a remélhetőleg minél több erről az albumról elhangzó számmal kecsegtető koncertre. Az előzenekarok szerepét a tagok saját projectjei töltötték be: az Alan Robert basszusgitáros által vezetett Spoiler NYC és a Sal Abruscato dobos által kreált My Mortality.
A My Mortality húzós stoner muzsikájával kezdődött a rendezvény; a lassan befelé szállingózó nézőközönség egy nagyon fílinges fellépést tekinthetett meg. A laza rockos, stoneres zene nem kevés COC hatást és némi Type O Negative hangulatot is hordozott magában Sal Abruscatoex-Type O Negative dobosnak köszönhetően. A New York-i arcok nagy vehemenciával prezentálták izmos riffekből építkező, nagy adag hangulatot tartalmazó dalaikat. Különösen Gene Blank gitáros és Flip énekes tettek ki magukért: előbbi aktív mozgáskultúrával és széles gesztusokkal pengette a gitárját, utóbbi pedig a számok közbeni és alatti buzdítással igyekezett hergelni a közönséget. Egy nagyon kellemes koncerttel kezdődött az este, a nemrég alakult My Mortality az itt nyújtott teljesítménye alapján rászolgált az elismerésre.
A punk stílusban nyomuló Spoiler NYC a Life Of Agony basszer Alan Roberts 2006-ban alapított zenekara, aki itt kiélheti ezen pőrébb, egyszerűbb zenei stílus iránti szenvedélyét. A kalapos úriember és társulata energikusan adagolta a nyers, párakkordos számokat a tavaly megjelent Grease Fire In Hell´s Kitchen című debütalbumról, melyekből a dallamosság és az egyszerű, laza punk hozzáállás sugárzott. Az őszinte, vidám hangulatú szerzemények kellemes hangulatot teremtettek. Bár nem igazán kedvelem a stílust, abszolút szórakoztató volt a Spoiler NYC fél órás előadása.
Végre elérkezett az idő az este nagy attrakciójához, a Life Of Agony koncertjéhez. Az 1989-ben alakult bandának a River Runs Red című bemutatkozó lemeze lett a legnagyobb dobása, az utána érkező albumok meg sem közelítették az elsőként kiadott mesterművet. Az 1999-es feloszlást követően 2003-ban újjáalakult banda utolsó lemeze 2005-ben jelent meg Broken Valley címmel. Az első lemezük sikerességével úgy látszik a zenekar is tisztában van, mert a mostani koncertprogram gerince a majd 15 éves albumra épült. Ha a bulit egy frappáns angol frázissal akarnám jellemezni, a „Duna Runs Red” lenne a legmegfelelőbb kifejezés. A vért és kilátástalan küzdelmet megjelenítő szövegvilágú album dalai ugyanis könnyet (Dunát) fakasztó páratlan beleéléssel, intenzítással lettek előadva. Természetesen a többi lemez dalai is hasonló minőségben lettek prezentálva. A kis termetű Keith Caputo varázslatos hangja szinte semmit sem kopott az évek során, személye bölcsebb és megfontoltabb lett. A számok közben beszélt a beteg generációnkról, a magunkba vetett hit és a kitartás fontosságáról. A zseniális ének mellett a hangszeresek is a legmagasabb színvonalat hozták: Joey Z gitáros, Alan Robert basszusgitáros és Sal Abruscato dobos teljes odaadással és olyan fiatalos energiával muzsikáltak, mintha még most is 1993-at írnánk. A körülbelül egy órás koncert egyetlen kevésbé jól teljesítő pontját a rövid játékidő mellett a hangzás adta. Nem volt vele ugyan különösebb gond, de a nem teljesen arányos, kissé kásás hangzás azért elmaradt a lemezminőségtől. Az eljátszott számokra pedig, ahogy már említettem, nem lehetett panasz. A River Runs Red címadójával kezdődő buli már az első percében megvett kilóra. Még nagyobb mosolyra húzódott a szám, amikor olyan dalok hangzottak el, mint a This Time, a Through And Through, a Bad Seed, a My Eyes, a Respect, a Method Of Groove és a ráadásaban előadott Underground. A többi lemez is képviseltette magát pár szám erejéig, így az Ugly-ról a Lost At 22-t és az Other Side Of The River-t, a Soul Surching Sun-ról a Weeds-et, a legutóbbi Broken Valley-ról pedig a Love To Let You Down-t és a The Day He Died-ot játszották el.
A Life Of Agony megtekintésével tovább szűkült azon bandák listája, akiket még eddig nem láttam, de meg akarok nézni. Ráadásul még a nagyon kedvelt River Runs Red albumra is épült a program. A fejemben ragadt Underground refrénjével kísérve, teljesen elégedetten vettem az irányt hazafelé az A38-ról a többi sorstársammal egyetemben.