beszámoló [koncert]  2008. július 9. szerda   13:51

nincsen hozzászólás

  John McLaughlinról nyugodtan elmondható, hogy jelen pillanatban is töretlen a népszerűsége, és talán ennek is betudható, hogy ezen a május végi fellépésén kint kígyózó sorok a Közlekedési Múzeumnál található 424-esen is túl és bent ováció fogadta a mestert, aki őszülő halántékkal, a rendezői középen állva, bravúros muzsikusai kíséretében a legprecízebb témákkal is meg tudta dobbantani a publikum szívét.
  
  De mit is tudnék írni eme remek zenész koponyáról, aki az első pillanattól az utolsóig ámulatba tudta ejteni a publikumát, azaz a csarnokban tartózkodókat, a kisgyermektől az egészen aggastyán korú rajongókig. John társai, a kiválók gyülekezete döbbeneteset alkottak a színpadon. Éppen ezért nem kérdéses, hogy ők a Kiválók Társasága, akik technikailag, dinamizmusukkal és lendületükkel együtt nem kevés melódiát szolgáltattak a röpke két óra alatt. Mondani se kell, hogy John McLaughlin még mindig a legjobb formáját hozta. Remek alkotó. Műveiből kisebb könyvtárat lehet megtölteni.
  
  A koncert vezérfonalaként John McLaughlinnak a jazz- rock köré felépített könnyedebb világképe villant meg, remek billentyű-, basszus-szólók kíséretében. Társai partnerei voltak, és így korrekt kerek produkciót láthattunk minden fölös sallang nélkül. Érzésem szerint John játéka valahol az Isteni és ördögi technika között helyezkedik el, melyben a bravúr nem pillanatnyi jelenség, valamint nem a véletlen műve. Megfigyelhető volt az is, hogy a színpadon nem csörtettek látványos hangszerpárbajt, mégis roppantul lüktetett, és sugározni tudott az egész produkció. Profi muzsikusok lévén senki sem játszotta túl magát, mértékletesek voltak. Megfelelően tudott érvényesülni játékuk és szólótételeik, még akkor is, hogy az eredetileg beharangozott fiatal nagyon tehetséges basszeros Hadrien Feraud balesete miatt nem tudott eljönni a koncertre. Őt helyettesítette barátja, a szintén bravúros és kiváló tehetségű basszus játékos Dominique Di Piazza, akinek játéka remekül érvényesült ezen a fellépésen. Sőt megkockáztatom, hogy az ő játéka is azonos értékű volt, mint a John-é. Remek fogásai, ritmikája, precízsége és hihetetlen gyorsasága egyszerűen megdöbbentett. Képes volt John-nal röpke két órán keresztül felvenni azt a hihetetlen tempót de most nem flamenco-ban. Pontos, gyors és szórakoztató játéka irigylésre méltó volt. Egyébként még jó néhány koncert erejéig színpadon láthatjuk a nagy párost. Ez a váltás valahogy mégsem borította fel a John McLaughlin & the 4th Dimension produkcióját. Sőt izgalmas volt, hogy mit is hallhatunk ebben a felállásban. Ez nem volt más, mint a többször hangoztatott bravúr. De azért a túlzott tömjénezés mellett meg kell említeni a roppant pontosságú dobost Mark Mondesir nevét, aki szintén sem kispályás bőrverő, aki többek közt ütéseit olyan muzsikusok mellett számolhattuk meg, mint pl.: Courtney Pine, Jeff Beck, Dave Holland, Bryan Ferry, Branford Marsalis, Art Farmer, Joe Zawinul, John Scofield, Mike Stern, Scott Henderson & Gary Willis stb.
  Régi harcos társuk, Gary Husband szinte minden helyzetben meg tudta állni a helyét. Igaz, most billentyű professzorként mutatkozott be, de a koncert vége felé Mark Mondesir-rel közös dobshow ténylegesen megdobta a produkciót, melyet a nagyon-nagyon kategóriába kell sorolnom. De pont ezért még meggyőzőbb Gary életútja, ha megnézzük azt a néhány nevet, akik mellett még jobban fényezhette sajátját: Billy Cobham, Allan Holdsworth, Jack Bruce, Jeff Beck, Gary Moore, Level 42, Mike Sternstb, nagyon impozáns a lista.
  
  Az este legnagyobb meglepetését talán a jazz-rock gyökereihez való visszatérés jelentette innét indult John. Kevés nehezebben emészthető tétel, de annál több frappáns zenei megoldást hallhattunk. Egyszerűen hihetetlen és döbbenetes, hogy ez a 67 éves muzsikus most is ugyanolyan vehemenciával és lelki nyugalommal, rezzenéstelen arccal tolta elénk remek kiforrott jazz-rock-blues hármasa köré épített produkcióját, mint egykoron. Hangsúlyoznom kell, hogy az általa eljátszott átlag blues tételek, harmóniák és vele együtt kibontott átlagosnak tűnő szólói is túlmutattak az átlagoson. Végül is ez volt a cél, no meg csodálatra méltó etalon muzsikust hallgatni és látni, és várni a következő fellépését.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: