szerző: maMisfits, Heideroosjes, Blood Or Whiskey, The Idoru 2008. május 3., Budapest, A38
Valamit mondanom kell mint Faust az ördögöt, úgy idézem meg Glenn Danzig Last Caress című klasszikusát, és akár folytathatnám a sorokat, hogy ma megölöm a babádat, mégis inkább csak annyit teszek hozzá, hogy ismét itt járt a Misfits. 2003-ban alaposan felrázták a néhai Mega Pubot, így volt egyfajta hasonlítási alap a rémület éjszakájával kapcsolatban.
A három vendégzenekar valamilyen gubanc folytán késve érkezett a határon túlról, így az eredeti sorrendet felcserélve a Misfits után következtek. Kezdjük innen. A hazai The Idoruék ezúttal is formában voltak, bár arcba mászásban kissé kilógtak a sorból. A holland Heideroosjes szemtelenül feszesen alakított, fogós énektémákkal, és egy lehengerlő Sheena is a Punk Rockerrel a Ramonestól. Származásához hűen a Blood Or Whiskey ír folkot csempészett a punkos rockba, így helyén volt a minőségi muzsikaszó a minőségi sör fogyasztásához, még ha a Dropkick Murphys és a Flogging Molly továbbra is nyeregben marad ezen a vonalon.
Úgy indult, mint egy rossz álom szokta mondani Jerry Only a Misfits rémmeséjére, azaz harminc év horror punkra. A Misfitsről vagy jót, vagy gonoszat. Igazi kultusz, egy egyedi sötét odú a rockban. 1977-ben Glenn Danzig, mint a halálból zombiként feltámadt Jim Morrison, akinek az ördög visszaadta az életét, társaival a bűnben összefércelte gyermekét a Doors és a korabeli punk bandák hatására. A nevet a Famous Monsters of Filmland horrorfilm magazin tépett betűibe öltöztették, felavatták emblémájuknak az 1946-os Crimson Ghost című filmsorozat koponyamaszkját, a dalszövegeket pedig a régi horrorok és sci-fi filmek világából hozták. A kreatív Danzig írta a zenét és a szöveget, és sötétségben túlszárnyaltak a The Damned és a Siouxsie & the Banshees gótikáján is. Lemezborítóikról a kortárs fanzinek összevagdosott-összeragasztott arculata köszönt vissza, és a zenében is tükröződött ez a spontán minimalizmus, a nyers metal/punk hangzás pedig valóban olyan volt, mint a Ramones és egy betonkeverő találkozása a sikátorban, malter helyett a halál szagával fűszerezve. Ám Danzig kiválásával a kellemes gonoszság is távozott a bandából, ma a Misfits már csak annyira félelmetes, mint A dolog című horror mozi 1951-es eredetije.
Gonosz sötétség honol a teremben, amikor felcsendül a jól ismert kísérteties muzsika John Carpenter késelős mozijából, a Halloweenból. Forog a film. A deszkákon ott áll Jerry Only a szegecselt bőrmellényében, Misfits pólóban, szemei körül a sajátos monokliszerű hullasmink, és már dübörög is a Halloween. Dez Cadena jó zombihoz méltóan szemernyit sem öregedett öt év alatt, azaz most is száz évesnek tűnik kimeszelt ábrázatával, még a homlokráncai is ki vannak kontúrozva vérvörös köpenye viszont telitalálat, mintha a Motörhead a vámpírok bálján muzsikálna.
És hogy milyen ma a Misfits? Épp olyan, mint öt évvel ezelőtt, és egy kicsit más, mint harminc éve. Miközben Danzig patákról és pentagrammokról álmodik a fordított keresztek árnyékában, és öntörvényű gót rockjában egyre nagyobb teret kap a sötét blues, addig Jerry a Misfits név birtokosaként vígan üzemelteti a világ egyik legnagyobb zenekari butikját a koponyamintás csecsebecsékből egy egész kriptát berendezhet az élőhalott rajongó. Azért szerencsére még mindig olyan kemény a banda, mint amilyenek a Ramones koncertek voltak: Jerry bekiabálja a soron következő dal címét, majd one-two-three-go!, és nincs megállás. Általában másfél-két perc alatt ledarálják a dalokat, kisebb-nagyobb pontatlansággal, és a hangzás sem a legjobb, viszont gonosz, tehát mégiscsak jó, jó nekünk, vérgőzös hulláknak. Jerry Only pedig nem valami Amerika, Jerry Only maga Amerika: rágógumival a szájában énekel, egyébként meg valószínűleg mindent tud a metalról és a punkról, meg úgy az egész rakendroll kultúráról, hiszen a Project 1950 lemezzel még egy komplett rock-n-roll-DNS képletet is felállított a rajongók számára, hogy miként kell jó dalokat írni pár akkordból. A Misfitsben mindig is a fogós énekdallamoké, valamint a vokáloké volt a főszerep, és Danzighez hasonlóan Michale Graves sem egyszerű témákat pakolt a zúzós gitáralapokra, így bár kevésbé birkózik meg a magasakkal, Jerry mélytónusú hangja ugyanolyan kellemes élmény, mint amiért Dave Gahant, Dave Vaniant, Chris Isaaket szereti az ember. Persze a legendás whoa oh kórusokból sincs hiány többek között ez az, amire a Balzac és a Calabrese felépítette a maga szép horror rock diszkográfiáját.
Régi és új darabok váltják egymást, és az este folyamán nagyjából teljes egészében lemegy a címében tükrösen trükkös Evilive koncertlemez. Van óóó-zás az Astro Zombies-ra, van hitchcocki Horror Business (a tükreim feketék és ne menj be velem a fürdőszobába, mert beléd teszem a kést), Doors hangulatú London Dungeon, Horror Hotel, és persze We are 138. Egy óvatlan mosdóba való kiugrás alatt több dalról is könnyen lemaradhat az egyszeri élőhalott rajongó, de a Devils Whorehouse-t és a Who killed Marilyn?-t sehogy sem kapjuk meg. A Danzig-korszakból többek között szól még a Some kinda Hate a világ legegyszerűbb refrénjével (és ez egy óóóóó, bébi), zengi a kórus a Hybrid Moments-et, kissé bizonytalanul, de beindul az Attitude, meg aztán Teenagers from Mars, I turned into a Martian, Skulls és persze Last Caress, meg Die, die my Darling. A Michale Graves által felénekelt két korongról is jut bőven: például a majmok bolygóját idéző Forbidden Zone, az American Psycho és a Helena. Talán a nehéz énektéma az oka, de szintén elmarad a Scream, így a fagyos pillanat is, amikor a gerinceden végigfut a hideg, és az agyadba mászik. Hiányolom a Dont Open Til Doomsdayt, a Bruisert és a bukott angyalok himnuszát, a Descending Angelt, de igyekszem hű gonosz halott lenni, és a fülbemászó From Hell They came-nél már tényleg azt hiszem, hogy a pokolból jöttek. Jó volna látni egyszer Jerry öccsét, az izomkolosszus Doyle Wolfgang von Frankensteint is, ahogy cipőpucoló mozdulataival tépi a gitárt, de most érjük be Dezzel, aki még két Black Flag dalt is elénekel. Kevés a konferálás, és annál sebesebb a tempó. Megpillantom az Aurora háromnegyedét, akik szemlátomást jól érzik magukat: Galacs mester lelkesen bólogat, épp úgy, mint tavaly a Type O Negative buliján, és ahogy a deszkákon szokott. Márpedig ha ő elégedett, akkor minden rendben.
Az utolsó szem popcorn is elfogy az előadás végére, amikor visszakapjuk a világosságot a teremben. Jerry még hosszasan barátkozik a közönséggel, autógrammot oszt, és vigyorogva-vicsorogva az izmait villogtatja barátságosan, ha már 1999-ben kipróbálta magát a wrestlingben mint pankrátor. A lányoknak felteszi a filozofikus kérdést, hogy volt-e már valamelyikük Téglás Zolival az Ignite-ból, mire páran visongani kezdenek, amiből aztán nehéz leszűrni, hogy akkor igen, nem, vagy pedig csak jó volna. Közben felidézem azt a klipbeillő pillanatot, amint öt éve a Mega Pubban a kezdés előtt Jerry ébresztgeti az italtól az asztalt lefejelő srácot, hogy ne maradjon le a koncertről. Vicces figura ez a Jerry. Lehet, hogy valójában nem is zombi?
Ez volt a Misfits 2008-ban, azaz Jerry Only és élőhalott barátai, Dez Cadena és Robo. Harminc év horror punk egy órában. Márpedig a Misfitsről vagy jót, vagy gonoszat. És a Lynch-i borzasztó álomban ott állok az alvadt vérben a fekete tükör előtt, ahonnan Glenn Danzig, Jerry Only és a többi miszfit mered rám, köztük pedig csuklyája alól a Crimson Ghost vigyorog fehér koponyájával. Csak szól az átkozott rock n roll, és már Halász Judit kékbársonyos hangja sem mentheti meg a lelkemet. Jó éjszakát gyerekek, álmodjatok rémeket!