szerző: GD’SEdguy a Wigwamban Wigwam Klub, 2002 április 13
Ezen a napon úgy jártam, mint aki nem visz magával esernyőt... jól eláztam az amúgy váratlannak nem mondható esős napon. Az eső mindig kellemetlen. Főleg akkor, amikor nem viszünk magunkkal esőellen védelmet nyújtó tárgyat.
Így utólag nyugodtan az esőre foghatom a tetemes késésemet. A Wigwamban a lecuccolásra nem sok időm maradt. A korai kezdés és a program tömörsége miatt az eredetileg meghirdetett Legendary helyett a Tűzmadár taposta a Wigwam deszkáit. A fellépési idejük alatt kellemesen fel tudta fűteni az összegyűlt népes rajongók hangulatát. Az erőről duzzadó power metal-t játszó Tűzmadár énekese bizonytalan hangmagasságokban próbálta a hangját a felső hangskálához illeszteni és kisajtolni a hangokat magából. A programjukat ennek ellenére, gyorsan és biztosan pörgették le, hogy utánuk a Fekete Sereg vegye át a helyüket. Az átszerelési szünetben a technikai személyzet gyorsított ütemben és csak minimálisan változtatta meg a színpadképet. Ez alatt az idő alatt a publikum a büféknél és a színpad előtt Judas Priest hangjaira mulatott. A Fekete Sereg hangulatilag súlyosabb muzsikával és korhű sodronyingben ált a nyilvánosság elé. A frontember a zenésztársai kivételével, két hatalmas acélkardal és dallamtalan károgó hanggal köszöntötte az egybegyűlteket. Ettől a perctől kezdve a produkciójukra a mély letargia jellemzi. A lesújtó súlyos akkordok alátámasztották a szövegviláguk komplex ridegségét. A hatalom, a hideg és a vér témakörökben játszották végig a számukra kiszabott röpke fél órát. Csak többszöri kérésre sikerült a színpadról leparancsolni őket.
A hazai közönség először a tavalyi Summer Rocks Feszt.-en láthatta és hallhatta az Edguy power metal bandát. Az akkori és a mostani bemutatkozó fellépésüket sikerként könyvelhették el. Az is biztos, hogy sokan jöttek amiatt mert tavaly is látták őket.
A színpadon az Edguy technikai személyzete és a magyar statisztéria körültekintően tette szabaddá a színpadot az előzenekarok cuccaitól. Ezalatt a terem majdnem megtelt rajongókkal, akik sorra hagyták el a büfépultokat és a színpad előtti részre koncentráltak. Az elhangzó bevezető Intro után az Edguy tagjai egy emberként, robbantak be a színpadra. A show-t a Fallen Angels, a Tears of a Mandrake és a Babylon energiával átitatott számokkal. Ekkor már biztos volt, hogy Tobias Sammmer remekül el tudja látni a showman szerepét, a kiéhezett közönségnek egy őrületes bulit tudott tálalni a kitartó zenésztársaival együtt. Dirk Sauer és Jens Ludvig a gitárokon, Tobias Exxel basszusgitáron és Felix Bohnke a dobok mögött könnyedén és magabiztosan szinkronizálták össze tudásukat.
A buli folytatásaként lassabb hangvételű dalokat játszottak, nevezetesen a Land of the Miracle-t és a Paintings on the Wall-t. Az erősen megfontolt gitártémákat, sampleres alapokkal egészítették ki, hogy a később több szólamú vokál kíséretében ismét vissza térjenek a Wings of a dream és a The Headless Game számokhoz egy kis beindulásra.
Az enyhén kavargó füstben, megtörő szivárványként ható színpadi fényekben játszották el Pharaoh című opuszukat, mely amúgy eléggé Iron Maiden hangulatokkal teletűzdelt volt. A koncert vége felé már teljesen elhagyták műsorukból a romantikásabb légkörű dalokat. Inkább a pörgősebb, erőtől duzzadó nótákra koncentráltak, úgy mint a Vain Glory Opera-ra, Save Us Now-ra és a How Many Miles-ra, melyek után még néhány ráadás szám maradt csak hátra. Felhangzott az Avantasia és az Out of Control. Közönség baráti gesztus értékű meghajlást és autogram osztogatást kapott a finálénak.
Valójában egy remek koncertet láthattunk és ami utána maradt... egy csomó izzadt póló. A pultból érkező levezető dallamok a közönség élményeinek lelkekben történő szétáradásaihoz és lenyugtatásaihoz segédkeztek. Ha esetleg, valaki szeretné őket még az idén újra látni őket annak javaslom, hogy látogasson el a Wacken Open Air Festival-ra (2002 augusztus 1-3), vagy a Summer Breeze Festival-ra (2002 augusztus 22-24).