A Bardo az underground metal szcéna nyughatatlan figurájának, Khrulnak a legújabb projectje. Khrul kb. 15 zenekarban zenél eddig, de úgy látszik még mindig vannak felhasználatlan ötletei és ideje, hogy egy új formációban valósítsa meg ezeket. Elmondása szerint a Bardo fiók-zene volt, majd egy magánéleti behatásra csokorba szedte őket és a Siculicidium-os Pestifernek köszönthetően sikerült 244 darabos limitált példányban megjelentetni is az anyagot.
A bardo név nem más, mint a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás, éppen ezért a bardo egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. Khrul szavai szerint ez a megnevezés nagyon jól érzékelteti az állandó változásból fakadó veszteséget s ennek megélését, amikor az ember szinte élet és halál között lebegőnek érzi magát, a veszteségből adódó hol nyomorult, hol heroikus szomorúságot, illetve a veszteséget már bizonyos szinten tudatosan megélő ember belső világát, melyben megjelenik egyfajta hála az eddigiekért és ugyanakkor valamiféle hősies magányosság, hogy egyedül is tovább mer tekinteni, lépni a jövőbe.
De akkor térjünk is át magára a zenére. Khrul deep, sad, catharsistic experimental instrumental metal-ként definiálja a Bardo-t, és előzetesen azoknak ajánlotta, akik szeretik a Hypocrisy epikus dalait és a régi Katatoniat. Már itt tudtam, hogy nem fogok csalódni az anyagban, sőt. A dvd csomagolású lemez hátoldalán számcímek helyett mindössze 0-tól 5-ig számozott trackek találhatók. Anélkül, hogy elolvastam volna a kiadványhoz csatolt levelet, tudtam, hogy mindenki a saját gondolatait képzelheti bele a korongon található zenébe, és Khrul is ugyanezt mondja.
Az első, vagyis a nulladik dal tulajdonképpen egy intro, melyen gyönyörű szép gregorián ének vezeti fel a lemezt. Majd jön a négy instrumentális tétel, melyek mindegyike élményszámba megy. Dallamos, a korai Hypocrisyt erősen megidéző gitártémák, olykor a lebegés érzését keltő belassulások, de mindvégig rajta van a számokon egyfajta nyomasztó hangulat. Mint már említettem, mindenki a saját tragédiáját képzelheti bele a dalokba, így kár is taglalni, hogy milyen érzést keltenek azok, hisz ahány ember, annyi érzés. Én viszont lelkiállapottól és hangulattól függetlenül bármikor meghallgatom ezt az alig 20 perces lemezt, egyszerűen lenyűgöz. Különösképpen a 3. track, melyben a lelki fájdalom a legmagasabb pontra ér, mintha az élettől kellene búcsút vennünk, vagy mintha valamely szerettünket kellene elengednünk magunktól végleg, iszonyatosan nyomasztó. A záró dal pedig egyfajta belenyugvás a veszteségbe, majd valami újnak a kezdete, ahogy ismét lendületet vesz a zene.
A hangzás nem tökéletes, de teljesen rendben van, a hangulathoz remekül passzol. Tehát én igazából nem is tudok negatívumokat felhozni a Bardoval kapcsolatban, mindenki döntse el maga, hogy mit ad neki. Mindenesetre csak reménykedni tudok benne, hogy lesz a dolognak folytatása, hiszen ez az idei év eddigi legkellemesebb hazai meglepetése számomra. És végezetül, had búcsúzzak Khrul szavaival: Only Music Matters