beszámoló [koncert]  2002. március 18. hétfő   11:35

nincsen hozzászólás

   Veszélyzóna
  
   Hogy miért indul el egy lány egyedül stoppal? Nem is tudom. Szeretem ha visznek. Nincs félsz. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok, „nem veszélyes?”, „én is sokat stoppoltam annak idején”, „mi is jártunk stoppal koncertekre” „engem is sokszor felvettek, most törlesztek”. Csak akkor kezd érdekessé válni, ha kiderül végre, hogy egy volt bűnöző mellett ülök, egy volt pénzbehajtó mellett, egy betört orrú napszemüveges kopasz mellett, aki a kecskeméti alvilág alkalmazottja volt, ma pedig drogellenes előadást tartott Budapesten a kilencedik kerület egyik gimnáziumában. Csak akkor kezd érdekes lenni, ha kiderül, hogy ennek a három katonának ott pihen a csomagtartóban a három szál vörös rózsája (nőnap van), amit Kalocsára visznek a kedveseknek. Közben pedig megy le a nap, és az ejtőernyőzésről mesélnek, a virágok meg várják, hogy kézből kézbe kerüljenek. Csak akkor kezd érdekes lenni, ha végre kiszállok Dunaújvárosban, és kicsit megint bosszankodom, hogy Földvárra már sötétben érkeztem (Nagyon tetszik nekem ez a város, pedig csak a hatos út melletti Penny Marketet ismerem belőle - egyelőre. Kéne ide valami koncertet szervezni végre, hogy megnézhessem magamnak ezt a helyet is.). És még akkor is érdekes, ha tudom, hogy ugyanazokat a számokat fogom hallani, mert ezek nem is ugyanazok a számok ám, és nem is ugyanazok az emberek, és még akkor is érdekes, ha tudom, hogy a koncert után reggae-t és török tánczenét adnak majd.
  
   És érdekes mert ugyan láttam és hallottam már a 30Y-t élőben játszani, de az nem ért, mert nem figyeltem. Most viszont úgy tudtam figyelni, ahogy akartam, és veszekedni is kezdtem magammal, mert eltölt az a múltkori érzés, az a reneszánszos, mert ez most pörgött és sodródott, és bólogattak a fejek, és a lábfejek verték a ritmust. És igaziból ezek a 30Y dalok mind slágergyanúsak. És mondjuk, hogy poposak, és mondjuk még azt is, hogy akár kommerszek is lehetnének, ha az énekes nem lenne ilyen „beteg”. Nem az van, hogy rossz ránézni, hanem éppen hogy jó. Hogy van benne valami sérült, valami nem evilági, valami távoli sercegés, egy vízesés robaja, vagy valami olyan, amitől sosem lesz műanyag ízű a zenekar. Sem zenében, sem máshogy. Egyébként roppan nehezen oldódik a banda a pöttöm színpadon. A szemek csukva, a mozdulatok kiszámítottak, aprók. A hangok a helyükön és minden a lehető legnagyobb rendben, csak kezdem magam úgy érezni, mintha nem is egy klubban lennék, hanem egy vizsgán. Igen, igen, a zongoravizsgáim voltak ilyenek. És láttam a többi tizenegy éves kislányon is, hogy nekik is szorít a fehér blúz, és viszket a harisnya. Aztán az „almás-körtés” szám már egészen kinyílik. Ez az ő „Pataki Attilás” számuk és végre meg is mozdulnak tőle a zenészek, főleg a basszer, akinek remélhetőleg már rendbejött a bal heréje (valami rajongó próbálta megkaparintani magának a fáma szerint), egyébként valószínűleg rendbe jött, mert nem ugrál és táncol így az, akinek legbecsesebb szerve sajog a fájdalomtól. És aztán a betegénekes is előveszi a fütyülőjét és szurkoló lesz belőle, mert csak fújja, fújja a sípot, de senki sem ül a kispadra, mert igaziból csak most kezdődött el a koncert. Az utolsó előtti számnál. Kár. Az kéne, hogy saját maguk előzenekara legyenek.
  
   Viszont jól körülnéztem, és nem volt az, ami szerintem a legkínosabb egy előzenekarnál. Mégpedig hogy: „meddig játszanak még itt ezek? Jó lenne ha már az utolsó számot játszanák, aztán végre jönne aminek jönnie kell, amiért ma idejöttünk stb.” Láttam már ilyet is párszor, és felettébb kellemetlen volt. De ez a péntek este most nem olyan. Hanem tökre jó. Pedig megint Cs.-t szemeli ki minden pasi. Mindenki csak ot akarja. Mellettem meg elmennek, rám sem bagóznak, esélyt sem adnak, legfeljebb Cs. számát kérik el tőlem, amit szívesen megadok, olykor még valóban az ő sajátját is (kizárólag a romantikus, szomorú szeműeknek).
  
   Aztán kicsit elszabadul a pokol, mert a tíz centi magas (vagyis alacsony) színpadon a Kispál és Borz kezd játszani, a közönség meg ettől teljesen megbolondul. Pedig ez a koncert legalább annyira beteg, mint az előbbi énekes. Ez pedig valami roppant bájt kölcsönöz ennek a másfél órának. A gitárok nem szólnak együtt, a basszushúrok elszakadnak, a vokálosok berekednek, a versszakok nem a kellő sorrendben követik egymást, a gitárszólók összegabalyodnak és különben is ott az a kamionnyi vadorzó, akik folyton végighasalnak a színpadon a pogótól. Szerencsére a frontember igen jól megérzi, hogy mikor következzenek a lassabb ütemek. A Kapcsolj le mindent például megment egy tömegbunyót. Mindeközben két kövér (egyébként nagyon kedves) lány az első sorban ölelgeti egymást, másik kettő 15 éves hamvas bőrű szépség pedig szexisen illegeti épp csak formássá vált apró melleit. A fiúk meg csapkodják a hátakat, és rugdossák a lábszárakat, üvöltenek, és még egyáltalán nem üres sörösüvegeket dobálnak. Veszélyes ez a rock and roll. Veszélyesebb, mint beülni egy vadidegen kocsijába az 52-es úton Dunaföldvár felé. Aztán történik még valami, ami messze, nagyon messze van ettől az estétől, talán nem is itt és most történik, talán nem is ebben a dimenzióban, és tudom, hogy ez kicsit szentimentális és ragacsosan nyálkás, de nekem nagyon szép és megható volt, magával ragadóan őszinte és meztelen, kedves és vagány, mégpedig, hogy Dunaújváros szülöttje, a Quimby-ék vékonyka énekese, a magyar zenei élet Kiss Tiborja elénekli a Következő buszon-t, és telt hangjával megrezegteti azokat a húrokat, amik az emberben belül vannak. Ezután pedig már csak a záróravárás következik. Cs. pedig megint nemet mond egy udvarlónak. Nekem pedig még csak nemet mondani sem marad esélyem. Na mindegy. Talán a jövő héten. Talán valamelyik másik városban.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: