beszámoló [koncert]  2008. május 7. szerda   16:53

nincsen hozzászólás

  Menetrendszerűen érkezett idén az újabb Rage lemez, és ehhez természetesen egy budapesti lemezbemutató koncert is kapcsolódott, ahogy tőlük már megszokhattuk. Szép szokás, folytatódjon a továbbiakban is így. Lévén Peavy Wagner és zenésztársai mindig egy kiváló bulival a hátuk mögött lépdelnek lefelé a színpadról, és ez a Carved In Stone album Wigwamos bemutatóján sem volt másként.
  Az első két előzenekar elég gyér létszám előtt kényszerült játszani, de utólag nézve azoknak volt igazuk, akik inkább kihagyták őket. Az elsőként fellépő orosz Freakozaks zenekar elnevezése például kifejezetten ötletes, de ez nem mondható el a zenéről... A hangszeres szekcióval még nem lett volna kifejezett probléma, becsületesen eljátszották a fogósnak és izgalmasnak éppenséggel nem, de technikásnak még esetleg nevezhető témákat. Viszont énekesnek választhattak volna egy kevésbé irritáló alakot, sajnos az ő ténykedése élvezhetetlenné tette számomra a produkciót. Ezzel valószínűleg a nézők is így lehettek, ugyanis a számos hívogatás ellenére senki sem merészkedett a színpad közelébe...
  
  Az Edenbridge-nek már sikerült kicsit több érdeklődőt a deszkák elé vonzani, de engem ők se győztek meg. Szimfónikus-gótikus zenéjükben fel lehetett lelni élvezetes és tetszetős elemeket, de az összkép mégsem volt magával ragadó. Hiába öltözött fel csinosan, és énekelt kiválóan Sabine Edelsbacher, ő sem tudta eladni a bulit. Az Edenbridge és a Freakozaks esetében is bosszantó volt számomra, hogy a szintis részek mind samplerről mentek. És mivel ezek adták a zenének kb. a 40-50%-át, így akár amolyan félig-playbacknek is lehetett tekinteni a koncerteket, ami bizony egyáltalán nem jópont. Igazán nem lett volna nagy varázslat leigazolni egy szintist...!
  
  Már csak egyedül a Rage fordíthatta élvezetessé ezt az estét, de az egyre jobban gyülekező, és végül bő 3/4 házat elérő közönség azért pontosan tudta, hogy a német thrash/power csapat fellépésére mégsem lehet potyára jönni. A banda kivetítős klipekkel és reklámokkal, valamint a merch-pultnál kedveskedő tündéri leányzóval tartotta fenn a koncert előtti érdeklődést.
  Végül széthúzódtak a függönyök, felcsendült az intro, és mialatt mindenki elámult a grandiózus színpadi díszletek láttán, Peavy Wagner, Victor Smolski, és André Hilgers szép komótosan elfoglalták a helyüket. Az utóbbi évek folyamán megszilárdulni látszott trióból végül mégis kipottyant a doboslegenda Mike Terrana, de a koncertet értékelve bátran mondhatjuk, hogy André is megállta a helyét (vagy az ő esetében inkább „megülte”...). Az új lemez kapcsán is mindenki úgy fogalmaz, és ez az élő fellépésre is igaz, hogy Terrana nem is igazán hiányzik innen, annyira összeszedett, precíz, és élvezetes a tagok összmunkája.
  
  A lemezbemutató címszó nem igazán illett a koncertre, hiszen a Drop Dead után máris egy régebbi szám, az Under Control, majd a Soundchaser szólt. A mai estét leginkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy „gyöngyszemek a múltból és a jelenből”. A Rage ugyanis ezúttal leginkább a ritkán játszott, csemegének minősülő dalokra helyezte a hangsúlyt, bár ez tőlük nem is olyan szokatlan. A Days Of December és a Refugee például mindenképpen ezek közé számítanak. Továbbá értékelendő, hogy nem évről évre ugyanazt a műsort akarják ránksózni, hanem mindig készülnek érdekességekkel. Valószínűleg többek között ezért is szeretik a mieink ennyire Peavyt és társait, és a szeretet persze kölcsönös. Herr Wagner ugyanis úgy állt a deszkákon, mint valami közeli rokon, aki beugrott egy kis látogatásra. Szinte azt lehetett hinni, hogy név szerint ismer minden jelenlévőt, minden kommentárjában halmozta a jellegzetes „hehhh-hehhh” nevetését. Szóval jól érzik magukat itt nálunk, ez lerí Peavy kedvességén és vidám kiállásán.
  
  Ha már szó volt az érdekességekről, következett a koncert legnagyobb meglepetése. Az eddig is kiváló hangulatra és a csodálatraméltó zenészi teljesítményre sikerült ráduplázni a Lord Of The Flies és a Dies Irae dalok segítségével. De nem is itt van a hangsúly, hanem azon a vendégénekesen, aki ezen a két nóta erejéig a segítségére sietett a csapatnak. Nocsak, de hiszen ez a fentebb említett bájos lányka a merch-pulttól!
  Bizony ő volt, sőt mi több, Jen Majura-ra szinte rá sem lehetett ismerni, ugyanis a bohó, kedveskedő pólóárus lányból egy sziklaszilárd kiállású, határozott hangú, nagyestélyit viselő, igazi szívdöglesztő „végzet asszonya” vált! És ez a két szám, amit vele előadott a Rage, egyszerűen fantasztikus hatást váltott ki. Mindenki le volt nyűgözve, személy szerint én mindenképpen ezt a részt éltem meg a koncert csúcspontjaként.
  
  Jen levonulása után természetesen folytatódott a Rage számok további özöne, most az utóbbi éveket emlegették fel kissé a Beauty, One More Time, Lost In The Void, és a No Regrets erejéig. André Hilgers-t tényleg nem érheti panasz, kiválóan kalapálta az alapokat, és a díszítésekről sem feledkezett el. Victor Smolski-ra pedig egyszerűen nincsenek szavak, Peavy őt „Mr. Guitar” néven konferálta be, és ebben maximálisan igaza van. A fehérorosz egyszerűen mindent tud a gitárról, amit csak tudni lehet. Dalszerző zsenije, szédületes szólói, irigylésre méltó technikája tagadhatatlanul a legnagyobbak közé emelik őt. Mindezt egy ámulatos szólóblokkban is prezentálta nekünk, de a nóták közben is érdemes volt folyamatosan Victor kezeit figyelni. Peavy jókedvéről már értekeztem, ő mint a Rage atyja és motorja szintén nagy beleéléssel rótta a deszkákat.
  
  A sok ritka dal után a végére maradtak a mindenki által jól ismert slágerszámok, a Down és a Set This World On Fire nélkül például lehetetlen elképzelni Rage koncertet. Ami viszont nagy meglepetést okozott, hogy a szintén kötelező jellegű Don´t Fear The Winter-t és a Higher Than The Sky-t nem teljes egészében, hanem összegyúrva tálalták. Ez szerintem nagy hiba volt, ha más nem, pontosan ezeket a tételeket illett volna végigjátszani, egy újabb csúcspontot adva a koncertnek. Elhibázott lehetőség volt, és ezen az új lemezről érkező Open My Grave, és a követeléseknek engedő Straight To Hell sem tudott enyhíteni a ráadásban.
  Mindössze ennyi apró üröm volt az örömben, talán egy kicsit lehetett volna még agyalni a setlisten (nem volt pl. War Of Worlds sem!), de minden másban kiemelkedőt alkotott Peavy, Victor és André. Az előzenekarok kvázi sikertelensége után a Rage bulija hengerelt, és ezért már érdemes volt eljönni ma este a Wigwamba.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: