beszámoló [fesztivál]  2000. augusztus 30. szerda   13:17

nincsen hozzászólás

   A keddi, nulladik nap reggel kilencre kiérve (elkísértem egy majd ott dolgozó ismerős lányt) az Intersong pultos-kiszolgálói kiselőadását végighallgatva nézegettem a Sziget még egyenlőre kevés mozgást mutató, de a mélyen máris lüktető ritmusát. A sátrat felállítva (rutinosan ezért mentem ki ily korán, a legjobb helyet megszerezni) kis bolyongást követően végülis hazamentem, mivel még senki sem volt kint akit ismertem. Estére visszaérve már állt a bál a kék konténereknél s a lakókocsiknál. A máskor első nap délelőttjén megjelenő tömeg most a nullnapot választotta támadása időpontjául. Szerencsémre még hat óra előtt kapunyitást előzően, gyorsan jutottam karszallagomhoz. Ismerősökkel kilencre beszéltem meg talit a HÉV megállójában. Az előbb említett konténereknél rögtön össze is futottam kedves EFOTT-os ismerőseimmel, kik éppen hazafelé vették az útirányt. Ennek a napnak az apropója egyébként az a tizenöt liter meggybor volt amit valamely általam nem ismert, de ismerősöm ismerősének ismerőse juttatott be még előző héten az erdő rejteket adó mélységeibe. Több szót nem is érdemes erre a napra áldozni mivel programnak csak a már megnyilott kocsmáknál való gerrapázás számított.
   1, 2, 3, 4, 5, 6 (gyorsan eltelt a hat nap) és...
  
   A Sziget utsó, hetedik napján reggel hét órakkor ébredve azt vettem észre magamon, hogy már lassan egy hete alig alszom, csak napi három-négy órácskát, s mégsem vagyok annyira fáradt. Ez lehet, hogy az internetnek is betudható (néha merő véletleségből hajnalig ott gubbasztok a gép előtt, elbeszélgetve pár közeli illetve nagyon távoli ismerőssel). Egyszóval kikecmeregtem a sátorból és összecsomagoltam azt, mivel terveim közt nem szerepelt az utolsó éjszakai alvás. Így hát hazavittem egy hétig hűségesen szolgáló lakhelyemet. Szerencsémre csak cirka egy órányira lakom az Óbudai szigettől. Így hát megtisztulva, teli hassal tértem vissza délutánra a tett helyszínére. Egyből a nagyszínpadot megcélozva a jamaicai zenét játszó rasztás legények nyomták plüttyögős, táncikálós muzsikájukat. Hamar magukra hagytam őket és egyik fő bázisunk felé, a Bahia színpadnál lévő Dalmát pince irányába indultam (egy hűsítő sörért). A nagysátorban éppen az első zenekar kezdte műsorát mikoris összetalálkoztam két régnemlátott baráttal. Átható eszmecserét követően elballagtam a Csónakház felé ahol már várható volt egy nagyobb ismerős társaság jelenléte, kik Kiss Tibiék koncertjének kezdetéig ott a padoknál tervezték agyonütni az időt néhány pohár ital kedves társaságában. Megbeszéltük az esti programot (ami számunkra nemsok alternatívát mutatott, mivel egy Balaton-Tudósok-Sziámi hármas egyértelművé tette a dolgot). Mivel Szigeten köztudottan kilóméterhiányban szenvedek, nekilódultam a Főúthoz vezető Árusok útján, útközben pantomimeseket és gólyalábon dobszóra zászlóval hadonászó bohócokat szemlélve. A bejárati központnak számító Infósátornál összeakadtam a nulladik napon is látott EFOTT-os ismerősökkel. Errefelé szinte mindig találok valakit...
  
   A fél nyolc után nemsokkal kezdődő Quimby-t éppen elérve a nézőtéren kereszbe-kasul rohangálva lépten-nyomon ismerősökbe botlottam. Oldalt a legelső sorokban kamerásunkat fedeztem fel (egész délután őt kerestem). Kis táncot követve végülis hátul a keverőpult oldalában állapodtam meg, onnan hallgatva az egyik kedvenc magyar zenekaromat. Bár kissé hiányoltam az első nagylemezük (Jerrycan Dance) nemannyira populláris számait amik miatt még annakidején megkedveltem a régebben erősen Tom Waits-os számokat játszó csapatot. Igazat megvalva az ezt követő brit főzenekart nem nagy kíváncsísággal vártam annak ellenére, hogy van pár kellemes számuk. Elég unottan játszottak éreztetvén azt, hogy az anyaországukon kívül nincsen sehol a világon számottevő rajongótáboruk, csak szinpatizánsai zenéjüknek. Nem is töltötték ki teljesen koncertidejüket, még tizenegy óra előtt negyed órával szégyenszemre, ráadást nem adva levonultak a színpadról hangos véleménynyilvánítások kereszttüzében.

   Amint várható volt a Bahia színpadnál akkora tömeg volt mekkora a héten még sosem (pediglen a Tereskován is alig lehetett megmozdulni két nappal azelőtt annak ellenére, hogy az első űrhajósnő nevét viselő, szövegileg „kicsit” szexuális töltésű zenekar évek óta ugyanazzal a műsorával „lepi” meg a botrányra, röhögésre és éles női hangokra éhes publikumát). A Balaton cirka fél órás késéssel kezdődő bulija alatt táncra perdülő közönség jó hangulatát fokozta csak a pár szám eltelte után a két efzámbós vokalista ikertestvérlány (Niki és Kati) színpadra röppenése. Bár más hangulata van így a daloknak (szerintem nem kéne bele szinti, de ez csak az én objektív szemszögöm) azért a „Bizonytalan randevú” ütősebben szól így. A kicsit ellenszenves szövegű, de annál poénosabban hangzó „Fűkirály” és a „Táskaheroin” (a Hungáriás „Csókkirály” és a Csinibabás „Táskarádió” dalok kissé morbid feldolgozása) szigorúan nem komolyan vétele ösztökélt némi ringatózásra. A lányok színpadról való levonulása már szinte fel sem tűnt senkinek, olyannyira lelkesen rázták magukat és énekeltek az asztalokon is némelyek. Víg Misi állandóan a fesztiválrend betartását emlegette (fél egyre volt kiírva a koncert vége).
  
   Az ezt követő Tudósok évről évre nagyobb zeneiséget mutató előadására persze a sátorban bent lévők nagyobbik része nem volt kíváncsi. Bár láttam pár veszélyesen imbolygó s „Most jönnek a Tudósok! Ez marha jó lesz!” kiáltásokat harsogó furcsa szerzeteket bemasírozni a tett helyszínére. Ezt a valamicsodát már nagyon rég óta ismerem, még valamikor a nyolcvanas években váltak országos hírűvé az „Apa kocsit hajt” slágergyanús, headbangelős zötyögésükkel. Azért nem csalódtam aznap este sem bennük, bár nagyrészt kintről a Hard Rák Café elől hallgattam hangorgiájukat, közben fél figyelmemet beszélgetőtársaimra irányítva.
  
   A Sziámi koncertet nagyon sokan félre értették, nem olvasták figyelmesen a programot miszerint Müller Péter Sziámi Joy Division számokat fog játszani természetesen angolul. Ennek az lett az eredménye, hogy a fél Bahiasátor fekhellyé lett tituálva. Én is ledőltem egy pár percre (vagy egy órára?) valahol hátul. Aztán hirtelen meglepetten tapasztaltam, hogy Müllerpeti magyarul énekel. Opssz! Hát hiszen ezek már Sziámi számok! Másfél órai angolkodás után már belátta, hogy nem ezt várták tőle, de talán előre tervezte is a fesztivál záróakkordjaként felhangzó Sziámi slágerek felcsendülését. A sátor mintha Csiprerózsika álmából ébredne, nyüzsögni kezdett, nemsokára már csak pár igazán összedőlt ember nyújtózkodott el a padlón. Müllerpeti gyorsan szerzett valahonnan még egy vokalistalányt is. Az Underground kamerása minden erejét megfeszítve tartotta kameráját. Láttam, hogy pár pillanatra azért el-elbóbiskolt, s a következő pillanatra feleszmélve éppen csakhogy elkapva kezéből elkóborolt mozgóképrögzítő szerkentyűjét. Hiába a „Tapasztalat”-ra nagy szükség volt ezen a hajnalon is. Müllerpetinek az volt a szilárd elhatározása, hogy a színpadon várja ki a napfelkeltét. A kicsit több mint háromórás, fél hat utánig tartó koncert kellemes hangulata méltó felkiáltójelet (és nem pontot) rakott az ötödik Pepsi-Sziget (nyolcadik Sziget) végére. Hiába, jövőre se a külföldi sztárzenekarok miatt jövök ki a Szigetre, hanem az ilyen kissebb, de százszorta családiasabb hangulatú bulik kedvéért, melyen minden ismerőst könnyedén meg lehet találni anélkül, hogy előzőleg valamit is megbeszéltünk volna.
  
   A kijárat felé bandukolva kicsit fájó szívvel gondoltam arra, hogy milyen messze van még a jövő év augusztusa, de tán (vagyis biztos vagyok benne, hogy) ebben az évben is lesznek kissebb, de legalább ilyen kellemes emlékeket maguk után hagyó fesztiválok s koncertek ahová szívesen teszem be tappancsomat. Addig is el-el nézegetem a kicsit több mint huszonnégy órás Szigetanyagunkat, melyből részletek remélhetőleg hamarosan felkerülnek az Underground oldalaira.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: