beszámoló [koncert]  2002. március 13. szerda   10:10

nincsen hozzászólás

   Megjött a szokásos levél, hogy szeretettel meghívnak erre meg erre a koncertre, kezdés 21.00-kor. Hét perccel kilenc előtt már erősen gyanakszom, hogy naiv voltam, amiért elhittem, ami a meghívóban állt. A kávéautomata viszont működik és lassan töprengeni kezdek mentális és fizikális létezésemen. (Ez hosszú, inkább nem fejtem ki, a lényege, hogy képtelen vagyok felfogni, hogy van kiterjedésem, nem a kövérségről, vagy soványságról van szó, hanem arról, hogy néha megnézem az ágyamon a lepedő gyűrődéseit, hogy bizonyságot nyerjek arról, hogy mekkora helyet foglalok el a térben - a párnát használom függőleges mérésre, stb). Ez az elmélkedés eltart egészen addig, amíg végre fel nem csendülnek a Crosstown Blues Band első taktusai. Ekkor ugyanis bemegyek a terembe és megállapítom, hogy ma nem lesz valami fergeteges buli. Alig négyen lézengenek a keverőpult körül (ebből szerintem ketten dolgoznak). Úgyhogy helyet is foglalok Pierre és Totem (jó becenév:) társaságában, és persze itt van Cs. is, mert neki is hetes a karaktere az Enneagram szerint ezért képtelen otthon maradni, ha tudja, hogy esetleg lemaradhat valami buliról Pierre és Totem basszusgitárosok, és mindketten csillagászok lesznek ha nagyok lesznek, és ezért őszintén irigylem őket. Pierre a Space zenekar bőgőse, Totem pedig a hamarosan színpadra lépő Szabad Európa Rádió nevű zenekarban tépi a húrokat. Közben a Crosstown Blues Band nyomatja a nyolcvanas évek kommersz rockzenéjét és azon gondolkozom, hogy miért is „blues bandának” nevezik magukat. Reménykedem, hogy előbb-utóbb megszólal majd egy herfli, de ez nem következik be. A harmadik szám után rájövök hogyan működnek. Kétféleképpen: 1. Lassú, romantikus kezdés, kicsit elnyújtott intro, szöveges rész, fontos mondanivaló, refrén, versszak, refrén, versszak, szóló, kezd beindulni a zene, gyorsul, és egyre jelentősebb lesz a dob, a szóló végére teljesen pörög, az utolsó refrénre már pogózni is lehetne. Aztán egy jelentőségteljesen elnyújtott akkorddal vége a számnak. 2. Gyors, lendületes kezdés gitárszólóval, szöveg lényegtelen, az egész dal szinte csak refrénből áll. Aztán vége a számnak. Ez igaziból az első módszer egy elkorcsosult, leegyszerűsített változata. A gitárszólók bármelyik számban eljátszhatók, igaziból egy idő után nem is tudtam megkülönböztetni a dalokat. Egyébként nagyon lelkiismeretes és lelkes zenekar, zenekari egyen pólóban, és koreografált színpadi fellépéssel, csak elkéstek ezekkel a számokkal. Olyan húsz évet. A Crosstown Blues egyébként 1993-ban alakult Vácott, és tényleg hallani rajtuk, hogy felkészültek, de nem kell, hogy minden tessen, nem igaz? Egyébként meg tetszik is, de csak a második számig. (Egyébként kipróbáltam ráénekelni az egyik refrént egy másik számra, és sikerült. Ezt most nem gonoszságból, csak valahogy el kellett ütni az időt.)
  
   A majdan csillagásszá váló basszusgitárosok sorba rendezik az asztalon az üres sörösüvegeket és rágyújtanak még egy cigire. Aztán Totem lelép, mert végre az ő jelenése következik, és ennek én is nagyon örülök. A Szabad Európa Rádió nevu formációt kb. másfél hónapja hallottam először a hatvani NegRock klubban. Véletlenül. Vagyis nyilván nem volt véletlen, mert a Pál Utcai Fiúk zenekar előtt léptek fel, és azt mondták akkor, hogy máskor is szoktak ilyet csinálni, de leginkább csak vidéken. És még azt is mondták, hogy nem volt jó az a koncert, mert nem próbáltak, én meg csak mosolyogtam magamban, mert mindig ezt kell hallgatni, ha az emberről valamilyen úton módon kiderül, hogy zenével kapcsolatos cikkeket ír egy internetes zenei hobbimagazinba. A mostani Banális Közhelyes estén azt hallgattam, hogy rossz lesz a koncert, de azt már nem tudom pontosan, hogy miért. Indokok mindig akadnak.
   Végre elkezdenek játszani, és kiderül, hogy azért csak eljöttek páran ma is bulizni, mert akkora tömeg jön össze (úgy kb. nyolcvan ember), ami a Ludasban már olyan teltházat jelentene, hogy a lépcső is tömve lenne közönséggel.
  
   Mikor Hatvanban láttam és hallottam játszani a Szabad Európa Rádiót egy csomó mindent gondoltam. Olyanokat, hogy a dobos túlságosan zárkózottan dobol (egyfolytában keresztbe rakott kezek, biztonsági játék, kevés trükközés, és mereven kihúzott hát - már amennyire ez elvárható egy tökrészeg dobostól), a basszer túlságosan visszafogott (semmi mozgás, szigorúan a színpad jobb szélére húzódás), a szólógitárost nem hagyják érvényesülni (kevés szóló, kevés mozgástér, vokálból is fért volna még bele), az énekes pedig meg van ijedve (persze ki nincs, meg egyébként ez nem is annyira baj, mert ad valami kedves bájt az egész zenekarnak, az ember szurkol nekik, hogy nehogy elrontsák). Ezen a szerdán viszont egy teljesen megtáltosodott zenekar játszik a színpadon, és minden, amiről eddig azt hittem, hogy van, elmúlt. A dobos Marci olyan lelkesen esett a pergőnek és a cineknek, hogy a zenekar alig bírta követni. Ezért minden szám kb. fele olyan hosszú, mint rendesen. A félig kazincbarcikai, félig budapesti Szabad Európa Rádió ugyanis leginkább feldolgozásokat játszik. Üllői Úti Fuck, Neurotic, Európa Kiadó, Pál Utcai Fiúk, stb. Ez utóbbit persze csak akkor ha nem együtt lépnek fel. Azért akadnak saját számok is, amik meglehetősen romantikusak, bár a szövegekre nem emlékszem, de olyanok voltak, mint egy frissen szedett mezei virágcsokor. Aztán újra és újra megállapítom, hogy valóban van valami csodálatos a természetben, a biológiában, a sejtekben, és az öröklődésben, mert az énekes-gitáros Takács Bence majdnem olyan jelenség a színpadon, mint unokatestvére, Leskovics Gábor. Persze ott van köztük az a pár év korkülönbség, és az a jó pár év zenekari gyakorlat, a sok év alatt megszerzett rutin meg más egyebek, amik éretté és zamatossá tesznek egy együttest. Amilyen gondolom a Szabad Európa Rádió is lesz, ha végre többet mutatnak magukból, a saját dalaikból, és ugyanolyan kedves és őszinte bolondok maradnak, mint amilyenek most.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: