szerző: Ervin és HiganyRollins Band, Superbutt 2002 Február 21, csütörtök este 7 óra, Petőfi Csarnok
A Therion koncert után újabb külföldi fellépő tisztelte meg a Petőfi Csarnok deszkáit, nevezetesen Henry Rollins és zenekara. Nagyrészt köszönhető volt mindez Vörös Andrásnak a Superbutt-ból és a házvezetőség lelkes és kitartó munkájának. Az R.B. magyarországi fellépése része volt egy nagy föld körüli turnénak, melyen a Nice című új albumukat mutatják be az egész világon. A budapesti koncert előtti napokban többek közt felléptek Salzburgban és Zágrábban, a 21-i budapesti koncertet követő napokban meg Prágában, Towsonban, Bostonban, Buffaloban.
A rendezvény hangosításáról elismeréssel szólhatunk. Mind a felfüggesztett magas hangokat kibocsátó, mind a színpad elé helyezett basszus ládák hangerejét és tisztaságát dicséret illeti. Emellett a minőségi szolgáltatás mellett láthattuk újra, de most előzenekarként a Superbutt-ot.
A Superbutt is főként új, tavaly megjelent első anyagával állt színpadra. Nem sokkal ezelőtt Bulgáriában turnéztak, melynek eredménye egy ottani lemezszerződés lett. Vörös András a FreshFabrikból való kiválása után hozta létre a formációt 2000 elején. Fél nyolc tájékán robbantak be a színpadra iszonyú lendülettel. Mint mindig, most is mellőztek mindenféle felesleges allűrt produkciójukból, csak a zenére koncentráltak az énekes András karizmatikus egyénisége mellett. A zenészek nagyfokú technikai precizitása egy nagyon lendületes, aktív és zúzos koncertet eredményezett. A nagyon gyatra fényviszonyokat szinte észre sem vettük, annyira lekötött minket a produkció egésze. A 2 minutes for roughing című első albumukról, valamint a közeljövőben megjelenő korongról is játszottak számokat, többel közt a következőeket: Bee; Helmet and Gloves (új!); Losing My Way; Fishmachine (új!) ; Jack is a Dull; Kneeling in the Corner; Denied; Lust a Kills; Pull Ring.
Superbutt után gyors színpad képváltás, a Superbutt által használt dobfelszerelést és egyéb zajkeltő berendezéseket hihetetlen sebességgel távolították el a színpadról. A technikusok most nem sokat tököltek, gyorsan lezavarták a színpadkép kialakítását és átadták a helyet a Rollins Band-nek. A színpadot két részre szabdalták, leszőnyegezték és a kétoldalt monitorokkal választották el. Ide ékelődött be a koncert végéig Rollins mester, aki amúgy egy igen sokoldalú ember, ami talán hiperaktivitásával is magyarázható, de talán egyfajta végtelen tenni akarás is van benne. Ő egy tipikus lázadó, ugyanakkor író, költő, lemezkiadó és nem utolsó sorban talán színész is, ezt bizonyítják filmszerepei (Lost Highway, Szemtől szembe...). Ezenkívül ismert Rollins híres kegyetlenkedése és vele járó munkabírása is, amely szinte határtalan. Nem kíméli magát sem, a közönségét sem és pláne nem zenészeit. Előző zenekarával a Black Flaggel is sikeres volt már, ott egy nagyon erőteljes hardcore-t játszottak. 1981 és 1986 között ezzel a formációval már rengeteg koncertet lezavartak, 1987-től meg saját zenekarával folytatta mindezt. A színpadra legelőször Jason Mackenroth sétált be tekintélyes hosszúságú hajzattal és egy egyszerű dobtémával hívta színpadra Jim Wilson-t, hercig kis kalapban, melytől a koncert végéig nem tudott megszabadulni. Őt pedig Marcus Blak követte a gitárokmonitorok mögé. Ők így hárman kiváló rock and roll feelinget teremtettek, minek végkifejlete Rollins határozott megjelenése volt. Szokásos fekete dinamó gatyában és tekintélyes méretű tetoválásaival közelítette meg az előre kipárnázott helyét. Rollins nem sokat magyarázott, szinte nem is konferált, csak megragadta a mikrofont és a vezetékkel együtt ezerszer csavarta magára.
Minden köszönés helyett rögtön bele kezdett a koncertbe a Liar című számmal. Ekkor elkezdett prózában dallamosan beszélni, érces hangja kegyetlenül belehasított a levegőbe. Arcának minden kifejezése egy-egy történetet mesél el. Minden kivárásnál más és más pózba helyezte ajkait. Energikusan artikulált és villogtatta fogsorát, fújta az anyagot az orrából (félre az illemmel, itt most ez nem számít), nyelt és köpködött vízsugarakat a földre. Tucatszám locsolta magára a falkonokban lévő vizet. A teste izzadt és a dinamója csuromvíz volt, mint ázott madáré. Jobbra-balra tekingetett és határozottan vitte a produkciót végtelenbe meredő tekintetével, miközben újabb és újabb számok peregtek le. Hihetetlen energiával gesztikulált, miközben több ezer watt-nyi fehér, vakító fény borította be. Eközben folyamatosan guggolt, hajolt, mozgott és feszítette izmait és artériáit. Aki nem ismeri, annak kicsit nehezen felismerhető a dolog, mert Rollins a számok között ritkán konferál és fűz a dalokhoz gondolatokat. Aminek eredménye egy folyamatosan hömpölygő, megszakítás nélküli produkció volt. A kivételek azt mondatják, hogy időnként kicsit meg kell szólaltatni a közönséget, de ez úgy látszik neki nem számít. Valahogy azért illik bemutatni kísérőit, legalább egy kis időre megpihenni a színpadon a bemutatás alatt. Teljesen a hatása alatt voltunk, szinte nem lehet érteni az elhangzó neveket és csakúgy hadarta a többi információt, amik kikívánkoztak belőle.
Rollins igyekezett úgy kiválogatni a zenésztársait, hogy azok ne az iszonyatos hangszeres szólóikkal tűnjenek ki, hanem inkább a hangsúlyt a szigorúbb és pontosabb akkord és riff fogások tegyék ki. A gitár és basszus nyers, tiszta és felejthetetlenül eredeti rockhangzást adott vissza. Egy síkon, egy hangnemben tisztán mozdult és hatolt bele a hallójáratainkba minden felcsendülő hang. A koncerten némi hatásvadász szünet is volt, a rajongók hangjának edzése végett és talán azért, hogy megnézze nem alszanak-e még véletlen? Sokan ezekre a kis szünetekre egyfajta őrületes üvöltéssel jeleztek vissza , egyesek csakúgy fejbólintással és tapssal tették ugyanezt, míg mások teli műanyag sörös poharakat küldtek hátulról a színpad irányába, nem kímélve az előttük állók aránylag száraz öltözékét, sem a biztonsági erőket. A koncert anyagát nagyrészt a új lemez a Nice és a Get some go again biztosította, de azért régebbi dolgokhoz is szívesen visszanyúlt, mint például egy Black Flag klasszikus, vagy a Disconnect a weight. A koncert végén azért természetesen a zenekar tagjait bemutatta, ebből tudhattuk meg, hogy ez a magával ragadó intenzív koncert nyolcvan perc után tényleg véget ért. Akik ott voltak február 21-én a PeCsa-ban, azokak iszonyúan jó élményben lehetett részük mindkét fellépő esetében, még az év elején tartunk, de megkockáztatom, hogy az év végén ezt a koncertet fogjuk az év koncertjének nevezni. Az eljátszott számok nagyjából a következők voltak: Disconnect (1994), On the day (2000), Up for It (2002), Whats the Matter (2002), Tearing (1992), Illumination ( 2000), Mother, Stop Look Lisen (2002), Ten Times, One Shot (2002), Going out Strange (2002), Thinking Cap (2000), Get Some Go Again (2000), Your Number is One (2002), Do It- (1990).