beszámoló [koncert]  2001. november 8. csütörtök   13:42

nincsen hozzászólás

   Először is le kell szögeznem, hogy október 13-a óta erősen összpontosítva fogyókúrázom. Eme tett egyik alappillére pedig az, hogy nem iszom alkoholt. Ez a nagyszerű szer ugyanis egyik legalapvetőbb okozója az emberi test elamorfodásának (egyik kedvenc zene-és dalszerzőm után szabadon). Másodszor azonban szívesebben iszom bort, mint kólát, mert egyszerűen jobb az íze. Mármint ha nincs paradicsomlé, és ez persze nem volt szombaton a Kondor Béla Közösségi Házban sem.
   (Harmadszor pedig: nem ígértem meg, hogy nem írok erről a koncertről.)
  
   Van egy lelkes vecsési Zenekar: Ankou. Ehhez jár egy szintén lelkes és csinos (olyan emberke állítja ezt, akiknek adok a véleményére, úgyhogy nem vétózom meg) rajongótábor. Ez a kettő együtt pedig fogta magát és szervezett egy bulit az óperenciás tengeren is túlra, a Havanna lakótelepre, mindenestre Cs.-vel - lévén mindketten szinglik (ezt a szót épp az imént tanultam. Te jó ég! Mire nem képesek a nyelvújítók/rombolók!) - ráértünk szombat este kimetrózni-buszozni a helyszínre.
  
   Az első, ami feltűnt, hogy a portás marslakó volt. Vagyis csak marslakónak neveztük, mert pontosan nem lehetett megállapítani, hogy a kozmosz mely részéről származhatott. Álruhája majdnem tökéletesre sikeredett, csápjai, melyek teste legkülönbözőbb pontjain nőttek, rendíthetetlenül próbáltak kibukni ruhája alól. Táplálékát, amelyhez a Földön nem jutathatott hozzá, NY feliratú bézból-sapkának álcázott kék tartályában tárolta a fején. A marslakó is rögtön rájött, hogy mi rájöttünk, ezért folyamatosan szemmel tartott minket. Küldetése egyébként az volt, hogy DNS-mintákat lopjon belőlünk, remekül sikerült emberi egyedekből.
  
   Azt hiszem hallórendszere egészen máshogy működhet, mint nekünk, Földlakóknak, hiszen a zenére egyáltalán nem reagált. Az Ankou zenekar ugyanis már behangolt, és lassan előadását is elkezdte. Cs.-vel úgy határoztunk, hogy pontosan a harmadik számot fogjuk megnézni. Az elsőnél ugyanis még izgul a banda, a másodiknál tökéletesen rendbe hozzák a hangosítást, ezért a harmadik nóta az, ami a legjobban sikerülhet, mert a negyediknél már minden bizonnyal kicsit fáradni kezdenek a zenészek. Egy szó mint száz, a harmadik szám remekül sikerült, és arra is rájöttem, hogy ismerem én már ezt a bagázst. Mégpedig a Banális Közhely nevű rendezvényről, ahol a reméljük hamarosan meggyógyuló Quimby előtt léptek fel a műegyetemisták szervezésében. A felállás szokásos: dob meg basszus, ritmus- és szólógitár, no meg ének. A számok energikusak, a szöveg érthetetlen. Egy jó pasi azért erősen ráférne a zenekarra. Az mindenképp kell. Vagy egy jó nő, de akkor már inkább pasi (ezek mindegyike megvan egyébként az est főzenekarában, a PUF-ban, persze ez még nem jelent száz százalékos sikert, de legalább ahhoz az úthoz visz közelebb). Az Ankou (egyébként ejtsd: onku) tehát keményen küzdött a táncolókért, sokan azonban inkább a sötétben ücsörögtek, ahogy az a párocska is, amelyik az egyik kedvencem volt az est folyamán. A fiú ugyanis elszorította a lány ütőerét. Ezt olyan jól csinálta, hogy úgy tűnt, csak simogatja párja nyakát, én azonban észrevettem, hogy ez igaziból gyilkolászás. A lány szeme lassan lecsukódott, egy ideig pihegve vett levegőt, majd sehogyan sem. Később egyébként ez a pár lassúzni kezdett, ekkor jöttem rá, hogy csakis zombik lehetnek. A lány szeme szigorúan csukva volt egészen éjfélig (akkor rejtélyes módon eltűntek).
  
   Az Ankou utolsó száma (igen, igen, erre jól emlékszem, hisz már régebben is feltűnt), egy az egyben az a dal, hogy tényleg ez van, én vártalak, tücskökkel ettem én is a füvet. satöbbi. (Sajnos rendkívül rossz rajongó vagyok - ami nem vagyok - mert képtelen vagyok megjegyezni a szövegeket, a címeket, az albumokat, évszámokat és turnécímeket, minden más fontosra azonban örökké emlékezni fogok) A dalok közti hasonlóság azonban ezen a szombat estén egyáltalán nem zavart, leginkább azért, mert kénytelen voltam bort inni (még ha szódával is), és elég volt három deci, ahhoz, hogy ilyen apróságokon ne morfondírozzak. (Ehhez képest egyébként kíváncsi lennék, hogy mennyit kell inni ahhoz, hogy az ember detoxban és B6-injekcióval a fenékbe végezze egy - állítólag - jól sikerült - mondjuk - legénybúcsúztató után. Na mindegy)

   Végre a PUF igyekezett a színpadra, a jelenlévő 64 ember pedig elindult a táncparkett irányába. A koncertet aranyosnak nevezném: legalább hat dalt kellett újrakezdeni, cserébe viszont mindenki táncolt, és felbukkant másik kedvenc párom is, akik a színpad legdirektebb közelében simultak egymáshoz részegen, volt gitár- és zenekarvezető-fürdetés (egyébként a hat újrakezdésből egynek ez a sörlocspocs volt az oka, csakhogy ne a zkr rovására írjuk), meg a mostanában kedvencem: az előttem a térkép, mint egy rosszul előhívott fénykép. Nem is tudom, de ennek a bizonyos számnak ez a bizonyos része annyira jól ki van találva, hogy imádom. Semmi különös nincs benne, csak ahogy a zene átadja a szövegnek a vezérfonalat, az olyan, mint amikor egy kupola rákerül egy bazilikára (Mária Valéria-hidat néztünk a koncert másnapján Esztergom-Párkányban), szóval olyan teljes lesz, egy kerek egész.
  
   Aztán aranyos (ez jó jelző, örülök, hogy megtaláltam, mert pontosan azt mondja, amit jelent, vagyis nem mond olyat, amit egyébként mondhatnánk, de minek, mert úgysem az a fontos, és épp eleget elárul ahhoz, hogy azért azt is lehessen tudni, hogy annyira azért nem volt olyan, amilyen lehetett volna egy más helyen, időben, és más közönség előtt, mármint hogy ugyanez a buli nem ilyen lett volna, ha nem ez a buli lett volna, inkább bezárom a zárójelet) volt még a koncert, mert a büfés csinos lányok hosszas nógatás után végre felmerészkedtek a színpadra (a kockás nadrágos dobos, a fülmelegítős basszer, a szerény-de-virtuóz szólógitáros és a pupillapólót viselő, két reklámfelülettel is rendelkező nagyonkivételesen-sörivó-énekes-ritmusgitáros legnagyobb örömére.
  
   A pizsamás lány vezetésével tehát elénekelte a hattagú kar a Nagyon szép, a haja lobog, már messziről látom kezdetű dalt (címekben még mindig nagyon rossz vagyok) de ezzel nem jártak olyan jól, mint én, ugyanis nem figyelhettek annyira a herfliszólóra. Aztán még kétszer visszajött a zkr, harmadszorra már nem akartak, mert nem volt túlórabér, meg ugye a családok is vártak már otthon. Egy biztos: az Ankou és a PUF egészen hasonlót teljesített ezen az estén, de a kokckásgatyás dobos legalább szépen dobol, a PUF-ban pedig legalább egy jó pasi és legalább egy jó nő van. Úgyhogy az eredmény: a Pál Utcai Fiúk keményen küzdve, de kiütéssel győzött. Azért drukkolok az Ankouéknak is! Elvégre mégiscsak ők szervezték ezt a remek estét. Végül pedig: a sült banánról ugyan egyelőre lemondok, mert fogyókúrázom (lásd: első bekezdés), de köszönöm a receptet.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: