beszámoló [koncert]  2002. február 25. hétfő   13:29

nincsen hozzászólás

  Négy az egyben
  
   Olyan jó lenne mindig így élni. Csak úgy hagyni hogy belém jöjjön a zene legyen bármilyen ritmusú, hangulatú, vagy hangzású. Jó lenne, ha minden estém így zajlana: este hatkor operagála, nyolckor egy kedves ismerős kedves bulizenekari koncertje, tízkor egy általam (egyelőre) ismeretlen de igen tehetséges zenekar fellépése, éjfélkor pedig egy régi, régi szerelem csupa ismerős hanggal, hangzással és mozdulattal a Pál Utcai Fiúk előadásában.
   Gondolkoztam, hogy eme eseményeket talán külön-külön kéne leírnom, de annyira töményen zuhantak rám azon az egyetlen pénteki estén, hogy nem is nagyon tudom szétválasztani a történéseket. Úgyhogy kezdem az elején.
  
  A segélykoncert
  
   Papp Andris, becenevén Nyúl, a Móricz Gimnáziumba járt. Most 28 éves, leukémiás. Jött a hír, hogy a régi iskola segélykoncertet operagálát szervez, hogy a 70 millió forintos műtétet, ami megmentheti Nyúl életét, ki tudja fizetni a család a gimi aulája megtelt fiatallal és öreggel, tanárral és szülővel, itt van Vázsonyi Janó, (többek között) a Triton kiváló szaxisa és a Móricz egykori diákja, aki eladott lemezeinek árával kívánja támogatni a műtétet. A vidám konferanszié csupa elismert operaénekest invitál a színpadra, akik nem várt humorral spékelik meg a komoly Mozart, Wagner, Offenbach, Puccini, Verdi és Bizet, darabokat. Meghatódom a tapstól és a kottalapozó lány szerénységétől, rájövök, hogy Wagner a kedvencem tulajdonképpen progresszív metál darabokat írt, és lenyűgöz az az egyszerűség és visszafogottság, ahogy ezek a koros előadók meghajtják fejüket a közönség előtt. Barna azt mondja, hogy Mozart viszont korszaka punk-szerzője volt, mert olyan egyszerű hangzatokkal, nyilvánvaló ritmusokkal és dallammenetekkel operált, hogy ez csakis punk lehetett. Ráadásul még a bugyit is sikerült lehúznia egy-egy vastagon púderezett, óriásparókás rajongójáról. Nem is tudom. Minden tiszteletem Mozarté, és bevallom, én magam is sorba álltam volna az előadó terem mellett bal oldalt, hogy pár percet a művésszel tölthessek, de egy punk dal betanulása nem hiszem, hogy annyi időt és energiát vesz igénybe, mint amennyibe nekem került annak idején egy-egy szonátát, vagy menüettet megtanulnom a zongoravizsgára. (”A staccato legyen staccato! Ne hagyd benne a kezed, ne itt vegyél levegőt, ott pedig tartsd ki azt a háromnegyedet, etc, etc”). Úgyhogy nem hiszem hogy punk. Bartók bezzeg! Az ment, mint a karikacsapás. És hogy utáltam! Persze ma már tudom hogy túl kicsi voltam ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy Bartók mekkora zseni volt. De ez mind nem is annyira fontos, mint amennyire az, hogy Papp Andris kezelését adónk 1 %-val is támogathatjuk a TEMKA Alapítványon keresztül (Adósz: 19671657-1-41), de bővebb infot innen is megtudhatsz: www.hazipatika.com/simple/papandras .
  
  Barátok közt
  
   Ezen az estén nagyon jó szervezők voltunk, mert az összes busz és villamos azonnal jött. Úgyhogy a Ludas Rock Klubból is csak tíz percet késtünk, és ezzel pont a Red Hot Chili Peppers Californication-jára értünk a kis pincébe, ahol a Space zenekarból ismert Gálócsy Dávid bulizenekara, a Kukori és Kotkoda lépett föl teltház előtt. Ez számításaim szerint legalább hatvan embert jelentett. (Csak pár emberkével kevesebb, mint az elmúlt év egyik legjobb koncertjén a Konrád Béla MH-ban.) A zenekar bevallása szerint ez volt az első nyilvános fellépésük, és megmondom őszintén sokkal jobban sikeredett, mint mondjuk egy jól kitalált Beatrice koncert az átkozott Josefina Blues Bell-ben a Kerepesi úton. Ez utóbbi koncerten szerencsére nem voltam, de a klubban egy fél szombatestét dolgoztam, amiért örökké átkozni fogom magam.
   Kukoriéktól a Barátok Közt főcímzenéjére épülő popegyveleg volt a kedvencem, ami meglehetősen felspannolta a tömeget, még a szülők is lelkesen vigyorogtak, és büszkeségtől dagadó mellkassal kapták elő fényképezőgépeiket. Aztán közösen megállapodtunk, hogy jó lene valami ház az óceánpartján ha végleg visszavonulunk, az utolsó szám pedig a Liquido-tól az a slágerszám volt, aminek a címét nem tudom, viszont a német zenei csatornák műanyagsimára koptattak, ámbátor ezt még akkor nem tudtam, sőt, még most sem tudnám, ha valamiért úgy nem alakul ez a péntek este, hogy a Wigwamban fellépő V.I.NY.O zenekar is éppen ezt a számot játssza utoljára. És ekkor már kicsit kénytelen voltam megjegyezni ezt a kivételesen egészen jól eltalált poposított német-rock számot. A Kukori és Kotkoda legközelebb a Csepeli Művelődési Házban (vagy hol) lép fel február 23-án.

  Motyogni, motyogni
  
   Miután pont jött a 47-es, gyorsan odaértünk az indiántanyára, ahova újabban cowboy-okat is beengednek (na nem mintha bánnám), legalábbis találkoztam egy sráccal, aki kendőt és kalapot viselt, a fegyverét sajnos nem állt módomban közelebbről szemügyre venni. Egy rövid büfézés után kezdett is a Voltál Idén Nyáron Olaszba nevű zenekar. Kicsit úgy éreztem magam, mintha Bill Flanagan Sztárgyár című regényében szerepeltem volna, szerepem pedig egy A&R-os (”Assoult and Robbery”, ami gyakorlatilag azon emberek foglalkozását fedi, akik „fejvadászként” járják a klubokat, hogy tehetséges zenekarokat találjanak, vagy ha zenekart nem is, de legalább zenészeket, akiket egy formációba össze lehet majd hozni, ha arra megértek. Persze ilyen foglalkozás Magyarországon nincs. Talán ránk férne.) csaj lett volna, aki valamelyik jól fizető (ó, édes álmok!) kiadónak dolgozik... Mondjuk a „nagy felfedezéssel” kicsit elkéstem volna, mert a V.I.NY.O-nak nemrég jelent meg első albuma a Bahia gondozásában. Szóval úgy éreztem magam, mint egy ilyen A&R-os, mert még vége sem volt az első számnak, de már fennhangon motyogtam a többieknek: meglehetősen felkészült zenekar, csinos a szaxis lány, aki nemcsak játékával, de megjelenésével is feldobja a bandát, az énekes lánynak tiszta, kicsit érces, dzsesszes hangja van, jobban belegondolva nagyon jó hangja van, sőt, a gitáros-énekes frontemberke viszont még akkor sem hasonlít a PUF-ék Leskovicsára ha legalább hárman megjegyezték ezt az este folyamán, és a sajtóanyagban is olvastam ezt a párhuzamot a PUF-fal. Ez az énekes-gitáros nem beszél annyit, nem mutatja erősen a kopaszodás jegyit (csak gyengén), nem zenél húsz éve, és feltűnően tehetségesen szólógitározik. Na persze senkit sem akarok bántani, csak miért kell mindig ezt a hasonlítgatásos izét végigjátszani. Igaza volt ennek a Leskovicsnak, amikor azt mondotta egy régi újságban, hogy „a közönség szeret skatulyázni” De a V.I.NY.O vinyo, a PUF meg puf. Mellesleg mindkét frontember tökéletesen megfelel úgy, ahogy van, szóval tényleg nem bántásiból Hát ezeket motyogtam fennhangon, de csak azért, mert ha hangosan kimondom, akkor jobban megjegyzem, amiket le akarok majd írni. Kicsit hülyén nézne ki egy huszonhárom éves krumpli-arcú lány a színpad közelében állva (messziről nem látja jól a zenészeket) miközben a reflektorfényeket keresve próbál jegyzetelni. Aztán jött egy dal, ami nagyon jól esett. Sajnos a címére nem emlékszem, de a zenekar mindkét gitárosa szólózott. Egy időben. Régen hallottam ilyesmit mostanában. Valahogy a ma divatos magyar popzenekarok nem nagyon kísérleteznek ilyesmivel. (Vagy csak rosszul figyeltem?) Mindenestre ez a kérdezz-felelek gitárjáték remekül szólt a bátortalan közönséggel megspékelt indiántanyán. A dalok egyébként rendkívül jól szerkesztettek, bár éppen azt magyarázta valamelyik ismerősöm, hogy mennyire nincs kitalálva hogy mikor van a refrén, meg a szóló. Pedig szerintem pont ki van. Valóban jó nagy ráhagyások és kissé elnyújtott zenei betétek vannak a szövegek között, de szerintem ez jól illeszkedik az énekes leány jazzes stílusához. Aztán ismét felhangzottak a Liquido ritmusai, és véget ért a V.I.NY.O koncert, hogy helyüket színpadon a szigetszentmiklósi Pál Utcaiak vehessék át.

  Pornó
  
   Nagy szerencsénk, hogy Kern András ennyire ismeri a majd 20 éves Pál Utcai Fiúkat. Olyan számlistát állított össze ugyanis erre az estére, ami révületbe ejtett mindenkit. Nem csak a zenekar számítógéppel nem rendelkező tagjait ők ugyanis nem ismerték az ominózus listát, mivel Kern András titkos ügynöke az interneten „rendelte meg” a programot , de az oltári magas színpad előtt tomboló embereket is. Egyébként a zenekar állítólag teljesen interaktív lett, mert a huszonegyedik században már nem engedhetik meg maguknak, hogy a koncerten holmi bekiabálás után játsszák el a kívánt dalokat. Ezután csakis az interneten lehet számokat rendelni.
   Ekkor a félhosszú hajú telt ajkú srác cirógatni kezdte a piros trikós lány vállát, és lassan megcsókolta a nyakát.
   Valamiért mégis feszült lettem, és magam sem értettem, hogy miért, talán azért, mert túl sok fény bukott le a színpadról, vagy mert nem voltam eléggé becsiccsentve, vagy mert úgy éreztem magam, mint egy kapcsolat első dugásakor a pasik (olykor), hogy már iszonyúan akarják, de vagy sokat ittak, vagy olyan idegesek, hogy csak másodikra sikerül.
   Egy magas barna srác véletlenül (?) ráöntötte a sört a csíkos trikós lány kezére, úgyhogy nyelvével kedvesen tisztogatni kezdi a csupasz vállakat, a felsőkart, a könyökhajlatot, nehogy ragadós maradjon. Közben a fehértrikós lány lassan a csíkos trikós elé táncolt, és combját hozzásimítva táncolni kezdett. A teltajkú srác a fehértrikós göndör hajú lány mögé állt, felvette a tánc ritmusát, és simogatni kezdte először a selymes hasat, a köldököt, aztán feljebb csúszott a keze és a mellekkel kezdett el foglalkozni.
   Az sem nagyon zavart, hogy mellettem már a harmadik fiú szállt be az „orgiába” mert szeretem, ha a fiatalok csókolóznak a koncerten. Ez ad a zenének valami svungot, valami titkos lökést.
   A harmadik srác a szőke, pirostrikós lányhoz simulva táncolt, a lány háttal neki, mellei alig várták hogy megsimogassák őket végre félrefordította a lány fejét, és megcsókolta. A telt ajkú srác sem tétovázott: a fehértrikósat kezdte csókolni. Aztán a csíkostrikós csókolózott a fehértrikóssal. A fiúk nem kívánták egymás száját, én pedig csak remélni tudtam, hogy ha isznak még egy kicsit talán erre a férfias csókra is sor kerül előbb-utóbb. Szívesen megnéztem volna.
   Szóval valamiért nem tudtam feloldódni, pedig az Újra akusztikus változata letaglózott. Egyébként is szeretem ezt a számot, olyan egyszerű és olyan bonyolult, olyan vad és kedves, hogy így a capella gitárral még inkább meghatott, és még a Másnap is volt, igaz, kicsit sántított, de Másnap volt, és a Közel az éjfél is volt, bár a rockosított változatát is meghallgattam volna végig, és igaz, hogy sok volt a lassú szám, de ez a Kern András már csak ilyen: kicsit szomorú, kicsit vidám, melankolikus és szerelmes, csalódott és boldog, és boldog, és boldog is, és egyedül van, pedig nincs is egyedül. Mindenesetre így, hogy ennyire ismerem ezt a Kern-et, még így sem sikerült rájönnöm, hogy miért voltam ennyire feszült. Aztán mikor hirtelen abba kellett hagyni a koncertet rájöttem: több osztag védő-szolgáló egyenruhás lepte el a Wigwam-ot, és sorra igazoltatta a mulató fiatalokat. Ez eltartott kb. húsz percig, amit nem bántam, mert úgy lehetett büfézni, hogy egyetlen színpadbeli mozdulatról, grimaszról, gesztusról, vagy ugra-bugráról sem maradtam le. Ezek fontos vizuális elemei egy koncertnek.
   A rövid razzia megzavarta az édes hatos csoportot, és kicsit kiestek a lendületből, és rá kellett jönnöm, hogy ma este nem lesz az a csók, amire vártam, viszont miután az utolsó zsaru is lelépett teljesen magamhoz tértem. Később még találkoztam a csíkostrikós lánnyal. Egyedül volt, teljesen egyedül.
   Egyébként állítólag meg lettünk dicsérve, hogy szépen és rendesen mulatunk, és persze a zenekar is, amit nem is vonok kétségbe. Hát talán az az előérzet zavart, hogy jönni fognak ezek az egyenruhások, és mikor elmentek már sokkal jobb volt, és felest sem kellett innom, hogy felpörögjek, mint a sztárnak a színpadon.
   Jöttek a ráadás számok, és én már annyira utálom a Bál-t, hogy le se merem írni, mert lehet hogysokaknak rosszul esne, de utálom, mert akkor vége egy koncertnek. Nagyon vége. És minél többször hallom a Bált, annál több koncertnek van vége, amit pedig még jobban utálok. Persze az vicces, hogy volt egy régi interjú, amiben Leskovics úr arról beszélt, hogy jó lenne ha már megjelenne az első lemezük, mert nem akarja örökké ezeket a számokat játszani, hanem már az újabbakat kéne, és aztán meg is kérdezte a riportertől: „Miért? El tudod képzelni, hogy még harminc évesen is a Bált játszom?”

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: