beszámoló [koncert] 2002. február 27. szerda 14:34
nincsen hozzászólás
szerző: GD’SErnie Watts 2002 február 20, New Orleans Club, Budapest
A párás szerdai délután lassan kúszott bele a kora estébe, miközben figyeltem a város enyhe lüktetését. Észleltem a mellettem elsuhanó autók homályba vesző dorombolásait és a gyalogosok sűrűsödő s távolodó lépteit a Lovag utca felé haladva. A célpontnak kiszemelt hely, a New Orleans Club építészeti stílusában teljesen eltért az Lovag utca többi házától. Belépve az üvegajtón a kicsi előtér fogadott, előttem a recepció és a fölfelé ívelő acél merevítésű törhetetlen üveglépcső, mely felvezet a ruhatárhoz. Fent kellemes megjelenésű segítőkész ruhatáros hölgy fogadott, készségesen vette el tőlünk a kabátjainkat. Kis várakozás után visszafelé haladva, az üvegajtókon keresztül jutottunk be a koncertterembe. A terem ha kívülről néztük volna, akkor formatervezésileg inkább hasonlított egy jól felhizlalt tojáshoz, ha belülről szemléltük akkor meg inkább egy homorú mértani testhez, melybe a színpad szokatlan domború kitüremkedésével illeszkedik bele a körülötte lévő térbe. A terem szélén helyezkedett el a hosszú íves bárpult és párhuzamos folytatásaként egy másik könyöklő adott támasztékot a támaszkodni vágyóknak, kovácsolt vas korláttal és alulról megvilágított kék hangulati fénnyel, mely amúgy nagyon zavarta a látóidegeimet. A bárpultnál már a rendezvény legelején összetorlódtak a vendégek, és a kevés rendelkezésre álló kovácsolt vas széket hamar egytől egyig elfoglalták. Az egymás feletti emeleti szintek merevítését oszlopokkal oldották meg. A galériát tartó oszlopok, csak úgy puritánul minden díszítéstől mentessen ágaskodtak. Viszont a színpad felőli részen a tartóoszlopok díszes kialakításúak, s nem egyszerűen hengeresek, hanem lapos és bordázott mélyedésűek voltak, a tetejükben kovácsolt vas mintázatú díszekkel. Egy kicsit hasonlítottak a korinthoszi-oszlopokhoz. Fent és lent a színpad előtt mindenhol kovácsoltvas székek és számozott asztalok fogadják a vendégeket. A belső falfelületek színei kellemes nyugtató árnyalatokból voltak kikeverve, melyeket a helységben lévő rejtett lámpák diszkréten világítottak meg fehérrel, kékkel, pirossal és sárgával.
Az öltöző és a színpad közötti ösvényt egy hármas tagolású paravánnal választották el, melyre fotókat aggattak a New Orleans Clubban addig fellépett neves zenészekről.
A színpad felett 3+3-as merevítésű kupolák hajoltak egymásnak, viszont látszólag - érdekesen - nem értek össze. Csak úgy a levegőben befejezetlenül álltak. Az ívek kissé futurisztikus látványt nyújtottak, és remekül el tudták rejteni a színpadot megvilágító reflektorokat. Ezek az oszlopok mértanilag is pontosan tudták meghatározni színpad közepét, ahol az Ernie Watts quartett kottaállványai és hangszerei voltak elrendezve...
A vendégvárás alatt a technikusok funky-soul zenéket pakoltak be a lejátszóba. Ezek a zenék kellemesen beleolvadtak a már ittlévő vendégek beszédfoszlányaiba. A koncert kezdetére már mindenki helyet foglalt a számozott asztalok körül, elfoglalva az összes széket és a lépcsőfokokat is. Az aznap esti koncertlátogató közönség leginkább a 30 év fölötti korosztályból tevődött össze. A megérkezett vendégeket pincér kísérte az asztalaikhoz, ahol gyertyát gyújtott és étlappal kínálta. Általában a vendégek nem siettek, mert előttük volt az egész este és várhatóan egy remek jazz élmény is. Komótosan mustrálták az étlapot s végül rendeltek. Az egész légkör ötvöződött egyfajta minőségi kiszolgálással, mennyiséggel és árral is.
A koncert kezdetét a színpadon megjelenő rendezkedő hölgy jelentette. Kezében ásványvíz és néhány törülköző, melyeket szépen rendezgetve helyezett el a színpadon a poharakkal együtt. A helyszínen lévő televíziós stáb, mely már az egész életrajzi riportot megcsinálta Ernie Watts-sal jóval a nyitás előtt, és még néhány számukra érdekes személyről. Majd ezt követően távoztak, de védvárként maguk mögött hagytak egy operatőrt.
És ekkor Ernie Watts és zenésztársai megérkeztek a paraván mögülről a színpadra. Mintha elvágták volna a beszélgetésből származó morajlást. Ernie Watts csendes magányában legelől, szerényen fekete pantallóban, zakóban és fekete ingben lépett elő a két gyönyörű fekete szaxofonja társaságában. Ezután az este lejátszásra kerülő dalok kottáit helyezte el kottatartójára. Jobbján Christof Sanger zongorájával, balján Heinrich Köbberling dobjaival, mögötte Rudi Engel bőgőjével kísérte végig az előadást.
Ernie Watts finoman koncertrált az őt körülvevő halk beszédekre és az azokat néha egy-egy pillanatig megtörő csöndre, valamint a tekintetekre, a poharak, villák és kések halk csörrenéseire, s ezek mind-mind ihletet adtak neki. Minden hangot hihetetlen élménnyel adott át. Nagyon nagy körültekintéssel választotta ki a majdhogynem 20 évvel fiatalabb zenésztársait is. Zenei partnerei méltóan vezették elő Ernie Watts elképzeléseit, követték finom kis mozdulatait, bólintásait. A hangulatokhoz melyeket zeneileg megjelenítettek, szinte nem is kellettek a kottát, mint segédeszközök. Belülről érezték a dallamok legrejtettebb vonalait és a szerzeményekben lévő belső lélegzéseket. Christof Sanger a zongora mögül dúdolta minden egyes billentyű leütését. Öröm volt szemlélni arckifejezéseinek változásait. Ekkor a játékát figyelő közönség ovációval jutalmazta mindezt. A zongorafutamok után, Rudi Engel bőgős vette át a fő szerepet. Ő szinte táncolt, és valósággal életre tudta kelteni a kezében lévő hatalmas termetű, törékeny, lakkozott hangszert. Minden porcikájából áradtak a zene hibátlan, kísérletezgető és átvezető motívumai. A közönség a hangulatot magába szívva, roppant figyelemmel kísérte végig az elhangzottakat. A leheletfinom zongorajátékot és szaxofonjátékot improvizatív és felemelkedően dallamos, nyugtató hangok jellemezték. Heinrich Köbberling dobos elemi erejű játékát is mindenképpen ki kell emelni, ahogyan érzékien szaggatta a pergőjét és szólaltatta meg cinjeit. Furcsa dobverési stílusa és különleges arcjátéka magávalragadóan színesé tette a ritmust.
A fények lassú váltakozása és kitartása az aktuális szólót játszó muzsikuson, s minden egyes mozdulatát falra vetítő árnyéka csal plusz volt minden egyes hang csendülése mellé.
Ernie Watts kezének és fejének mozdulataival irányította az őt körülvevő zenészeket, szemelte ki az aktuálisan páros improvizálásra felkért zenész társát. Így vívott meg duóban Heinrich Köbberling-gel a közönségnek háttal, becsukott szemmel. Határozott éles mozdulatokkal kisérték egymást, majd kis idő múlva Rudi Engel bőgőssel és Christof Sanger zongoristával is megismétlődtek a „párbajok”. A szólók lecsengése után általában visszatértek az eredeti dallam motívumaihoz. A zenei játék kifejezése valósult meg nemcsak hangokkal, hanem az arcok és az ujjak mozdulatainak összhangjával. Néhány lehulló kottalap az állványról és sok kicsiny, lehelet finom apró megoldás, vissza-visszatérő játékosság és varázslatos utazások jellemezték előadásukat.
A második blokk végén Ernie Watts és teljes legénysége távozott a színpadról. Átadták helyüket az ámulat csendjének illetve a türelmetlen mordulásoknak a nézőtér felől. Azonban ennyi lejátszott számmal nem érte be a közönség. Ernie Watts engedett a kérésnek és ismét színpadra lépett. Legutoljára ráadásként lejátszotta egyik legszebb számát a „Language of the Heart”-et a hálás közönségnek. A ráadás szám után csendesen megköszönte a nem mindenapi estét és végleg összegyűjtötte kottáit, melyeket belecsavart a szaxofonja kürtőjébe és távozott társaival együtt.
A vendégek csendes morajban törtek fel ismét, közben elfogyasztva utolsó falatjaikat, s néhányan máris a ruhatár felé vették az irányt. Én is lassan távoztam a kellemes szerda éjszakába.
Az elhangzott számok egy kis részlete: Language of the heart (1987), Continental Blues (2001), River of light (1996), Echoes (1987), My one and only love (2001), Night and day (2001).
Még egy kis megjegyzés: a magyar jazz élet jelentős személyiségei nem nagyon erőltették meg magukat jelenlétükkel ezen az estén, mindösszesen Muck Ferenc szaxofonművészünket és baráti társaságát tudnám kiemelni az ismertebb jazz zenészeink közül., akik kíváncsiak voltak és eljöttek Ernie Watts koncertjére. Pedig ha a többiek itt lettek volna...